eurocamino

Indulás Mariazellből

Mariazell - város Stájerországban, Közép-Európa egyik leghíresebb zarándokhelye. Templomát Nagy Lajos királyunk alapította, ezért ma is jelentős magyar vonatkozása van.

Egyébként személyes tapasztalatunk az, hogy a városban mindenki magyar, ugyanis bárkihez szóltunk, mindenki magyarul szólt hozzánk. Arról nem is beszélve, hogy reggel, mikor elindultunk, az egyik cukrászdából kiszaladtak, hogy "sziasztok magyarok, gyertek be, meghívlak benneteket egy kávéra!" Ezenkívül találkoztunk egy nagy magyar zarándokcsoporttal, akik megszántak minket egy esőkabáttal, tekintettel arra, hogy egész cudar időnk volt.

Egyébként a táj az nagyon szép, viszont rendkívül nehéz. 

TELJES ALBUM  - https://www.facebook.com/eucano/photos/?tab=album&album_id=953185951369311

Mária út, ahogy a vándorok látták. Általában ezzel a névvel illetjük ez előadásainkat, amelyeket egy 1300 kilométeres útról szoktunk tartani Ambrus Dávid barátommal.

Szerény véleményem azonban az, hogy bár vicces történetekkel, meg jópofa élménybeszámolókkal tudjuk szórakoztatni az embereket, de az esszenciáját egy ilyen útnak csak olyan lélek értheti, ki végig ment már hasonló megpróbáltatáson. Az igazi élményeket nem tudjuk két kézzel megfogni és bemutatni, azokat csak átélni lehet. Ezért is buzdítok mindig, minden embert, hogy induljon útnak és akkor útba ér. Ne a kijelölt utat válasszuk, hanem a még járatlant. Találjuk meg a saját utunkat a boldogulás felé. A boldogság viszont ne az elérendő cél legyen, hanem a helyes út mellékterméke. Minél többet adunk magunkból a világnak és minél többet veszünk magunkhoz a világból, annál boldogabb ember leszünk

Az utunk folyamatos résztvevői voltak a szenvedéssel teli pillanatok. Nem állítom, hogy gyakorta leltük örömünket a megpróbáltatásokban, de hát ez már csak így szokott lenni. Rengeteg fájdalommal kellett dolgoznunk, de a végtermék mégis csak egy gyönyörű emlék, egy motiváló tapasztalat lett, amiből bármikor tudunk erőt meríteni. Én azt szoktam mondani, hogy a siker érdekében előfordul, hogy mindenünket fel kell áldoznunk. Viszont, ha ez megtörtént, akkor rájövünk, hogy a sikerrel sokkal többet kaptunk, mint amennyit feláldoztunk annak érdekében, hogy elérjük.

TELJES ALBUM - https://www.facebook.com/eucano/photos/?tab=album&album_id=951706648183908

 Október végén mentünk Szerbiába, és hát az időjárás korántsem volt legalább elfogadhatónak nevezhető. Emlékszem egy éjszaka csak három fokban aludtunk, ebből kifolyólag eléggé sűrűn öltözött voltunk a röpke öt nap alatt, így tehát körülményes lett volna minden egyes momentumot megörökíteni. Ezért sajnos sokkal kevesebb képünk van, mint általában szokott lenni, de annál nagyobb tapasztalások.

Emlékszem, hogy az első reggelen rögtön egy kemény kaptatóval indult a menet, ugyanis előző nap egy picit eltávolodtunk a Dunától, mert hát átkellett kelni Romániába. Miután leküzdöttük a hegyeket és visszagurultunk a Duna mellé, lehetett már dél is. Addigra nem volt száraz ruhadarabunk, mert eléggé esősre vette a szitut az időjárás. Azt megtetőzvén a hőmérséklet is alig haladta meg a 10 fokot. Értem én, hogy Szibériában ekkortájt már a tóra járnak fürödni, no de no, azért mi nem vagyunk ehhez szokva.

El is fogott bennünket a gondolat, hogy megiszunk egy teát az első városban, amit találunk. Meg is találtuk a várost és abban kiszemeltünk egy pompás restit. Természetesen a helyiek általában nincsenek hozzászokva, hogy két nyakig vizes, útonálló böszme pottyan be csak úgy, de azért megtűrtek minket. Életemben nem gondoltam volna, hogy valahol problémát fog jelenteni elmagyarázni egy pincérnak, hogy teát szeretnénk inni. A lehető legtöbb fajta képpen próbáltuk elmondani, elmutatni, eljátszani a teát és a tea ivás folyamatát, mindhiába. Mígnem az utolsó lehetőség is előjött. Van „čaj”(tea)? Hihetetlen, de Romániában a szlovák, vagy inkább a szláv tudás segített minket a teaiváshoz.

Na, de továbbhaladtunk, és az egész napunk kemény megpróbáltatásokkal telt.  Egyébként a szoros a mai formájában soha nem létezett. Még az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában történt az első szabályozás, ami annak érdekében történt, hogy a hajozást biztonságosabbá tegyék és szabályozzák.Természetesen a magyar állam állta a munkálatok teljes költségét, ennek ellénére az osztrák fél még csak meg sem hívta semmilyen formában a magyar képviseletet, sőt egyetlen magyar zászló sem tűnt fel 1896-ban az átadási ünnepségen, de azért Ferenc József elpofátlankodott oda.  Mai napig található egyébként egy kőbe vésett emléktábla a szabályozás munkálatait megörökítendő, és rajta a szöveg: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök idejében Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.”

De található ám még egy kőtábla a szorosban. A hírhedt olajmilliárdos, Iosif Constantin Drăgan ötletére és pénzéből faragták sziklába Decebal dák uralkodó szobrát. 40 méteres magasságával és 25 méteres szélességével ez a legnagyobb kőszobor Európában. Latin nyelvű feliratán Drăgan saját nevét is megörökítette, mert miért ne.

Az estét egyébként Jeselnica faluban töltöttük. Itt is lejátszódott egy vásári komédia a sátorhely kereséssel. Bemásztunk hullafáradtan a helyi szesz és kenyérosztogatóba.Nem vicc, a kocsma volt a pékség is, meg minden más is, ami egy kis faluba elképzelhető, így tehát egy helyen találtunk dohányárut, étket, kávét és még egy stampedli román nyavalya pálinkát is. Miután nagyarcúan összehaverkodtunk a lokál tulajával, kiderült, hogy beszél valamit csehül, ami egyébként nem sok hasznunkra volt, mert mi meg szinte egyáltalán nem beszélünk, de hát szerencsére szlovákul azért megértjük magunkat.

Beszédbe elegyedve elmondta, hogy Csehországban volt katona, mondjuk azt nem tudtuk kideríteni, hogy egy krassói román mi az ördög hátsófelét keresett Csehországban katonaként, de azért elhittük neki. Ezután rátértünk a kényesebb témákra, van-e sátrazóhely a faluban. Az öreg rögtön rávágta, da (igen). És rámutatott a szomszédos félig felépített panzióra. Mi ketten egymásra néztünk értetlenkedve és mutattuk, hogy nekünk ám még egy félig felépített panzióra sincs pénzünk. De az öreg okosabb volt, mint mi. Azt ajánlotta, hogy a tulaj úgy sincs most otthon, ezért nyugodtan mennyünk be és sátrazzunk a panzió egyik szobájában. Na hát nekünk több se kellett ennél, fogtuk is a pakkunkat és bevettük a házat. Nyomunkban meg természetesen az elmaradhatatlan balkáni kutyahorda, ami miatt kénytelenek voltunk elbarikádozni az ajtókkal sem rendelkező ház falait. Kíváncsi vagyok, hogy a tulaj hazatérőben milyen arcot vághatott, az átalakított panziójára. 

Odaút – első nap

Vonatozás Belgrádba, majd másnap tekerés a szerb-román határig

Mire Keletibe felkászálódtunk a menetrend szerint 13.05-kor, Prágából Belgrádig közlekedő Avala Eurocityre, már javában 13.10 volt. A menetrendszerű 15 perc várakozás után végre kigördültünk a pályaudvarról, és megindultunk Szerbia felé. 9 óra tömény várakozás várt ránk, amin a Louis de Funés hasonmás, öreg korát jócskán meghazudtoló, szinte akrobatikus mozdulatokkal jegyet kezelő kalauz sem tudott élvezhetővé tenni. A vonaton ismerkedtünk meg két vajdasági magyarral, Zolival és Alexal. Tőlük rövid beszámolót kaptunk az országról, hogy hova is igyekszünk mi olyan nagy buzgósággal. Kiderült, hogy Szerbiában a vasúti sínek egyáltalán nem alkalmasak vasúti sínnek, ezért a vonatok gyakorlatilag nem haladják meg az 50 km/h sebességet, hurrá! Végre kiderült, hogy miért tart 9 órát az út.

Mikor Belgrádban leszálltunk sokatmondó ajánlatot kaptunk egy öreg úrtól. Idézem: „Hello Europeans! Come with me, I offer you a hotel room, close to the station. It is only 40 euros, and it’s the safest place for you…” Nos hát köszönjük szépen, már az elején sokat mesélt az ország. Az estét egy gyors várkörtúra, majd hostel keresés,találás zárta.

Másnap gyors várnézés.

Megjegyzem szerintem nem csak bennem keltett megütközést elsőre a dínó park – tank kiállítás – kosárlabdapálya – fellegvár kvartettje, viszont egy idő után hozzászokik az ember végtire is a Balkánon vagyunk… (vagy nem is)?!

Na mindegy. Belgrádról röviden azt tudnám elmondani, hogy elég nagy város ahhoz, hogy egy óra alatt ne lehessen megtalálni a kiutat belőle, viszont közben az ember nem a szép panorámában, klaszicista, gótikus, román stb. épületekben gyönyörködik, hanem az autószerelő standok (nem vicc, 10 méteren legalább 15 található), kis közértek, ill. betonrengeteg triójában. Eléggé „szocis” város. Bennem nem sok maradandó élményt teremtett.

A Belgrád utáni „hegyeket” leküzdve érkeztünk Szendrő, avagy Smederevoba.

A városban található egy elég impozáns várrom, viszont nem nagyon volt időnk tüzetesebben megvizsgálni. Talán azt megemlítem, hogy a vár ostrománál hunyt el Kinizsi Pál. Na, gyors bevásárlás a helyi multiban, kaja. Majd indulás tovább. „Átúszás” a Dunán. Következik Kevevára, Kovín. Belépünk a történelmi Magyarország területére. Szomorúan tapasztalom, hogy az Árpád kori Keve vár maradványaiban kutyahordák, ill. bűzös sátortáborok őrzik a múlt hagyatékát… De hát igen, lassan kezdem megtanulni a jeligét, amit a vonaton tanítottak velünk, „ez Szerbia, mit gondoltok hová jöttetek?”

A nap utolsó sugarainál érjük el a határt megelőző, több mint három kilométeres, masszív emelkedőt. Sebaj, 120 kilométer után ennyi még pont belefér. Túloldalon a szerb határőr unottan elveszi a papírjainkat, majd tovább enged. Nem úgy a román! Kérdezősködés következik, hova megyünk, mit fogunk és meddig? Tiltott szer, szúró,vágó, kézi,tömegpusztító fegyver akad-e a tarsolyunkban, illetve természetesen elvámolni való van-e ? Ugyan kérem, 19 szál cigaretta már csaknem vámköteles… Nem is, szóval nagy boldogan indulok tolatva a sorompó felé, azt gondolván, hogy rég a magasba emelkedett. Későn veszem észre, hogy 120 fokban hátrafelé nyomom a román állam sorompóját, a határőr meg a fejét fogja. Gyors bocsánatkérés és eliszkolás. 10 másodpercbe sem telik mire az elkövetkező nap 261 kutyatámadásából túléljük az elsőt, még egy jeligét kötelezően bemagolunk „ahh, Románia…!”

Gyors sátorhely keresés, persze sötétben botorkálva. A vicc, hogy az út mellől egy pompás mezőt kinéztünk, ám mikor odaértünk kiderült, hogy a csalitos legalább méretes, ha nem kettő, de akkorra már száz méterre voltunk az úttól, és semmi esetre se akartunk már tovább tekerni, tekintve, hogy 10 óra is elmúlt. Így tehát felállítottuk a sátrat és szunya, holnap nehéz nap vár.

TELJES ALBUM - https://www.facebook.com/eucano/photos/?tab=album&album_id=1147310478623523