Október végén mentünk Szerbiába, és hát az időjárás korántsem volt legalább elfogadhatónak nevezhető. Emlékszem egy éjszaka csak három fokban aludtunk, ebből kifolyólag eléggé sűrűn öltözött voltunk a röpke öt nap alatt, így tehát körülményes lett volna minden egyes momentumot megörökíteni. Ezért sajnos sokkal kevesebb képünk van, mint általában szokott lenni, de annál nagyobb tapasztalások.
Emlékszem, hogy az első reggelen rögtön egy kemény kaptatóval indult a menet, ugyanis előző nap egy picit eltávolodtunk a Dunától, mert hát átkellett kelni Romániába. Miután leküzdöttük a hegyeket és visszagurultunk a Duna mellé, lehetett már dél is. Addigra nem volt száraz ruhadarabunk, mert eléggé esősre vette a szitut az időjárás. Azt megtetőzvén a hőmérséklet is alig haladta meg a 10 fokot. Értem én, hogy Szibériában ekkortájt már a tóra járnak fürödni, no de no, azért mi nem vagyunk ehhez szokva.
El is fogott bennünket a gondolat, hogy megiszunk egy teát az első városban, amit találunk. Meg is találtuk a várost és abban kiszemeltünk egy pompás restit. Természetesen a helyiek általában nincsenek hozzászokva, hogy két nyakig vizes, útonálló böszme pottyan be csak úgy, de azért megtűrtek minket. Életemben nem gondoltam volna, hogy valahol problémát fog jelenteni elmagyarázni egy pincérnak, hogy teát szeretnénk inni. A lehető legtöbb fajta képpen próbáltuk elmondani, elmutatni, eljátszani a teát és a tea ivás folyamatát, mindhiába. Mígnem az utolsó lehetőség is előjött. Van „čaj”(tea)? Hihetetlen, de Romániában a szlovák, vagy inkább a szláv tudás segített minket a teaiváshoz.
Na, de továbbhaladtunk, és az egész napunk kemény megpróbáltatásokkal telt. Egyébként a szoros a mai formájában soha nem létezett. Még az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában történt az első szabályozás, ami annak érdekében történt, hogy a hajozást biztonságosabbá tegyék és szabályozzák.Természetesen a magyar állam állta a munkálatok teljes költségét, ennek ellénére az osztrák fél még csak meg sem hívta semmilyen formában a magyar képviseletet, sőt egyetlen magyar zászló sem tűnt fel 1896-ban az átadási ünnepségen, de azért Ferenc József elpofátlankodott oda. Mai napig található egyébként egy kőbe vésett emléktábla a szabályozás munkálatait megörökítendő, és rajta a szöveg: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök idejében Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.”
De található ám még egy kőtábla a szorosban. A hírhedt olajmilliárdos, Iosif Constantin Drăgan ötletére és pénzéből faragták sziklába Decebal dák uralkodó szobrát. 40 méteres magasságával és 25 méteres szélességével ez a legnagyobb kőszobor Európában. Latin nyelvű feliratán Drăgan saját nevét is megörökítette, mert miért ne.
Az estét egyébként Jeselnica faluban töltöttük. Itt is lejátszódott egy vásári komédia a sátorhely kereséssel. Bemásztunk hullafáradtan a helyi szesz és kenyérosztogatóba.Nem vicc, a kocsma volt a pékség is, meg minden más is, ami egy kis faluba elképzelhető, így tehát egy helyen találtunk dohányárut, étket, kávét és még egy stampedli román nyavalya pálinkát is. Miután nagyarcúan összehaverkodtunk a lokál tulajával, kiderült, hogy beszél valamit csehül, ami egyébként nem sok hasznunkra volt, mert mi meg szinte egyáltalán nem beszélünk, de hát szerencsére szlovákul azért megértjük magunkat.
Beszédbe elegyedve elmondta, hogy Csehországban volt katona, mondjuk azt nem tudtuk kideríteni, hogy egy krassói román mi az ördög hátsófelét keresett Csehországban katonaként, de azért elhittük neki. Ezután rátértünk a kényesebb témákra, van-e sátrazóhely a faluban. Az öreg rögtön rávágta, da (igen). És rámutatott a szomszédos félig felépített panzióra. Mi ketten egymásra néztünk értetlenkedve és mutattuk, hogy nekünk ám még egy félig felépített panzióra sincs pénzünk. De az öreg okosabb volt, mint mi. Azt ajánlotta, hogy a tulaj úgy sincs most otthon, ezért nyugodtan mennyünk be és sátrazzunk a panzió egyik szobájában. Na hát nekünk több se kellett ennél, fogtuk is a pakkunkat és bevettük a házat. Nyomunkban meg természetesen az elmaradhatatlan balkáni kutyahorda, ami miatt kénytelenek voltunk elbarikádozni az ajtókkal sem rendelkező ház falait. Kíváncsi vagyok, hogy a tulaj hazatérőben milyen arcot vághatott, az átalakított panziójára.
Utolsó kommentek